„1965-ben készült a Rembrand érme. Egyoldalas, négyszögű plakett. Széles karimájú kalap alatt két oldalt leomló dús hajzat, hepehupás dudorokkal mintázott ismerős arc, a gondok mélyen árkolt barázdáival néz velünk szembe. Az öreg Rembrandt az élet alkonyán, túl minden örömön, vígságon, házi dáridón. Hol van már Saskia, hol műgyűjteménye, az áldás ereje, amit Jákob képében a Jabbók révjénél kiharcolt az angyaltól.
A háttér – fény¬-árnyék játéka a szerényen boronált göröngyökkel, az alak hozzájuk simuló mellénye, kabátja s a végtelenbe kémlelő tekintet szinte kérdezi: mi rosszat rejthet még az idő méhe a számára? – Baudelaire szerint Rembrandt világa:
“Egyetlen nagy feszülettel ékes
és folyton suttogó szomorú ispotály,
ahol e könny s ima is mocskos és sötét lesz
és ahová vadul tör egy téli sugár.” /Szabó L. ford./
Nos, R. Kiss Lenke Rembrandt képe nem annyira Baudelaire, sokkal inkább van Gogh ítéletét idézi, aki a rá jellemző nyers modorban szamárnak nevezte Baudelaire-t a Rembrandt jellemzés miatt s szerinte az isteni Rembrandt előtt csak leborulni lehet, méghozzá a legnagyobb hódolattal. Ez a hódolat ihlette R. Kiss Lenke Rembrandt plakettjét is, mely márványlapon és talapzaton hirdeti a halhatatlan festő emlékét és R. Kiss Lenke lelket-idéző, jellemformáló szobrász erejét.” (Szíj Rezső)