Szibilla

Sybilla gondba merülten ül egy válláig érő magas hátas székben. Arcát jobb keze ujjaival takarja, bal kezét a szék karfáján pihenteti. Formailag az egész alak a fény-árnyék játékára épül, más más nézőpont¬ból másként láttatja önmagát. A csillogó-vibráló felület a megvilágítás szerint változik s annak megfelelően emeli ki az alak részleteit.
A finom felületi formálással éles ellentétben áll az arc komorsága, a Sybilla belső lelkiállapotának kifejezése. Mire gondol? Mit jósolna, ha ajka szóra nyílhatna? Ez a Sybilla benne él a mi időnkben, s nem ringatja magát rózsaszínű álmokba. Mintha Ady Endre sorain mélázna:
“Hogyan tiportad el a sorsom,
Hogyan hal el minden, mi drága?
Óh, örök titkoknak szomorú
Borzasztó egységes világa” /Ady: A csodák esztendeje/
(Szíj Rezső)